Egy olyan regény fordításán dolgozom, amelyik erősen archaizáló angol nyelven, skót tájszólásban íródott. Hogy pontosan mikor játszódik, nem tudni – a mitológiai időkben, egy skót népballada történetének idejében. Nagyon régen, annyi bizonyos.
A szöveg természetesen dúskál a kelta mitológia teremtményeinek (tündérek és mindenféle varázsnépek), ünnepeinek, tárgyainak és szokásainak neveiben. Ebben a bejegyzésben mégis egy olyan szó lefordításának nehézségeit szeretném bemutatni nektek röviden, ami (látszólag) egyszerű. És épp ettől fogós.
A szó, amire gondolok, a lass. Egyfelől ’lányt’, ’kislányt’, másfelől ’még nem házas nőt’ jelent.
A szövegben meglepően gyakran fordul elő, sokféle szituációban, és rendesen megdolgoztatta az agyam.
Az első megoldásom a kislány volt. Ez nagyon tiszta, és sokféle helyzetben használható, de nem adja vissza a lass szó ízét (konkrétan unalmas), ezért elvetettem.
Ezt követte a gyermekem. Így, ragozott alakban. Például amikor a pap beszél a már fiatal nővé érett főhősnőhöz, nagyon jó illik a kicsit kenetteljes stílusához a gyermekem szó:
Eredeti: I am surprised to find ye still living here, lass. Are ye not a woman grown?
Fordítás: Meglep, hogy még itt élsz, gyermekem. Hiszen már meglett nő vagy, nem igaz?
Ez működött is volna, csakhogy néhány fejezettel később érkezett egy keménykötésű, jóvágású fiatalember, aki így szólt a főhősnőhöz:
“Dinna mean to startle ye, lass.”
Vagyis Nem akartalak megrémíteni… izé… gyermekem?
Nem, nem jó. Semmiképp sem jó.
Úgyhogy elkezdtem tűnődni.
Az már látszott, hogy a lass szó fordítását szövegkörnyezettől függően kell megoldanom, tehát részben marad a gyermekem (amikor rokonok, ismerősök használják), részben viszont találnom kell egy olyan kifejezést, ami megfelel olyankor, ha idegenek szólnak hozzá. És ennek a kifejezésnek egyszerre kell semlegesnek, de egy kicsit játékosnak, pajkosnak is lennie.
Az első megoldásom a fruska volt, ami egy nagyon szuper szó (és nem mellesleg a Fruzsina név egyik becézett alakja), csakhogy… csakhogy van egy kis pejoratív éle, ráadásul valahogy folyton elé kívánkozik a kis jelző, és ettől még inkább elítélő. Kipróbáltam, nem működött. Léphettünk tovább.
Feltámadt bennem a nyelvújító szándék, és arra gondoltam: ismét divatba hozok egy régi szót, ami nem más, mint a frajla. A szó a 17. századtól megvolt a magyarban, de természetesen német eredetű, és voltaképpen a ma is használt Fräulein (’kisasszony’) szó nyelvjárási változata.
Megtetszett, fellelkesedtem. Kipróbáltam. És egyszerűen nem működött. Ledobta a szöveg. Nem lehetett becézni, ragozni, nem épült be szervesen a mondatba, kilógott, otromba volt. Pedig sokféleképpen próbáltam belegyúrni a mondatokba, de sajnos hamar kirostálódott.
Elkeseredtem.
Már attól féltem, hogy kénytelen vagyok a semmitmondó kisasszony szó használatára vetemedni… amikor rákerestem a szinonimáira.
És az utolsó, a legutolsó helyen ott volt a megoldás.
Úgyhogy a regényben a fenti mondat így fog szerepelni, amikor leadom a kéziratot:
Nem akartalak megrémíteni, kishölgy.
Már csak a szerkesztő áldása kell majd rá. Remélem, neki is tetszeni fog.
Szerintetek jó megoldásokat választottam? Ti hogy gondolkodtatok volna a helyemben?
