A regényolvasás lutri. Vannak köztük örökre szóló szerelmek, kihűlő viszonyok, alkalmi kapcsolatok, egyéjszakás kalandok, de vannak köztük olyanok is, amelyek kötözködő BKV-utasokra, kibírhatatlan szomszédokra vagy egyszerűen csak unalmas emberekre hasonlítanak.
És vannak olyanok, amikkel nehéz mit kezdeni.
Én éppen így vagyok Lisa Ridzén Darvak vonulása című regényével (Animus Kiadó, 2025, fordította Dobosi Beáta). És a kényelmetlenséget két dolog okozza:
a.) a regény első százötven oldala,
b.) a magyar fordítás.
A könyv háromszázötven oldal hosszú, és az első fele véleményem szerint közel jár az olvashatatlansághoz. Ez részben szerzői hiba: túl hosszú a bevezetés (expozíció), nyúlik a szöveg, akár a rétestészta, és van egy főhős, aki sehogy sem akarja megkedveltetni velem magát. Pedig a téma fontos: az öregség és az öregedés; az életszeretet; a testi és mentális képességek, az emberi kapcsolatok fokozatos elvesztése; a halálfélelem és a halálvágy. És persze a transzgenerációs kérdések és a nemi szerepek is előkerülnek.
Sokat ígér, de az elején (értsd: a könyv feléig) keveset ad. És ezen sajnos ront a magyar fordítás.
A fordító mintha csak a könyv felére találná meg a főhős, a kilencven év körüli Bo hangját; addig imbolyog a szöveg, ki-kicsap a medréből, és miközben a fordító nagyon találó és pontos szavakat ad a főhős szájába (aki rég elhunyt apját a – megérdemelten – szeretetlen az öregem kifejezéssel illeti), időről időre jassznyelven beszélteti („Alig láttam a pipától. […] Kertelés nélkül megmondtam, mi az ábra. Nem akarom ilyen sznobságra pazarolni a pénzem” – 25. oldal), érthetetlenül archaikus stílusra vált („[…] Marita sok szántóföldet meg erdőt örökölt utánuk. A földet most kiadja árendába a szomszéd falu gazdáinak […]” – 92. oldal) vagy a giccshez közelíti a stílusát („Gyönyörű, dús haja csillogott a lámpafényben” – 76. oldal).
A könyv második felére ezek a sorják azonban lehullanak a szövegről, és csodás, pompás, tartalmilag és stilárisan is kidolgozott szöveg vár ránk, amelynek csúcspontjait számomra a két öreg barát, Bo és Ture beszélgetései jelentik. Ezek olyan mélységét mutatják meg a férfiléleknek és a férfimagánynak (és a férfiak közötti szeretetnek), hogy egészen beleszédültem olvasás közben. És mélységes hálát éreztem értük.
Még ötven oldal van hátra a könyvből. Fáj. Szép. Beosztom.
Ti szoktátok késleltetni egy regény végét, ha már közel jártok hozzá, és nagyon tetszik?
