Szombat délelőtt volt a párizsi Père-Lachaise temetőben. A sírokat hajnal óta mosdatta a
hideg novemberi eső. Jean-Jacques-on és Jean-Pierre-en kívül senki sem járt odakint; csak ők
ketten pislogtak ki a vén tölgyfa lombjai alól, ahol menedékre leltek.
– Unatkozom – kezdte Jean-Jacques.
– Én is – tódította Jean-Pierre.
– Ez az eső! – folytatta Jean-Jacques. – Utálatos hónap ez a november. Nem történik
semmi, csak esik. Keressünk valami érdekeset!
– Jó, jó! – nevetett fel Jean-Pierre.
Ám mielőtt útnak indulhattak volna, tőlük nem messze, a fejfák között megjelent egy ásós
ember.
– Étienne! – kiáltott fel Jean-Jacques. – Látod, Jean-Pierre? Ma temetünk!
– Igen, temetünk! – helyeselt Jean-Pierre. Imádta a temetéseket.
Sokáig csendben figyelték Étienne munkáját. Csak a földbe vágott és a göröngyöket
kifordító ásójának tompa, csikorgó hangja hallaszott. Mértani pontossággal mérte ki a földet a
sír mellé, és amennyire csak tudta, simára egyengette a gödör falát. És közben egyre csak
szipogott.
Jean-Jacques félrefordított fejjel, csodálkozó tekintettel figyelte.
– De lassú ez az Étienne! Ha így halad, napestig sem végez. Biztos csúzos a dereka.
– És talán meg is hűlt – helyeselt Jean-Pierre. – Hallod, hogy szipog?
– Szegény! – szánta meg Jean-Jacques.
Egy ideig megint csendben voltak.
– Vajon kit temetnek ma? – tűnődött el Jean-Jacques. Kettejük közül ő volt az okosabb és
a kíváncsibb is.
Ekkor megszólalt mögöttük egy ismerős, kissé tudálékos hang.
– Úgy láttam, hogy a fejfán a Madeleine Fournier név áll.
– Jean-Luc! – kiáltotta boldogan Jean-Pierre. – Hogy te milyen okos vagy!
– Na de ki az a Madeleine Fournier? – morfondírozott Jean-Jacques.
Erre egyikük sem tudta a választ.
Nem kellett sokáig várniuk rá.
Étienne végre végzett a munkával. Kimászott a gödör aljáról, még egyszer elsimította a
földet, majd elsietett.
A közeli kápolnából kisvártatva megszólalt a halottakat búcsúztató harang. Halkan,
nagyon rövid ideig szólt; talán sajnálta az elhunyttól a lelki üdvösséget.
A harangszóra megindult a temetési menet a frissen kiásott sírgödörhöz. A háromfős
csoportot Bernard atya, a helyi parókia papja vezette; mögötte ballagott hajadonfőtt Étienne,
kezében gyűrött kalapjával, meg Louis, a temetőszolga, aki a kordéra rakott nyitott koporsót
tolta. Miután elhalt a harangszó, csak a kordé nyikorgása meg a sárban cuppogó léptek zaja
hallatszott.
A koporsóban rongyba csavarva feküdt a halott, rajta egyetlen szál fehér virág. A fejéről
lecsúszott a lepel, és egy fiatal lány hófehér arca látszott ki alóla. Szája körül már-már
feketébe játszott a bőr, ami elcsúfította szép arcát.
Jean-Jacques, Jean-Pierre és Jean-Luc bőszen nyújtogatta a nyakát. Sosem láttak még
ilyen furcsa temetést.
– Étienne sír – jegyezte meg az együgyű Jean-Pierre.
– Csakugyan – hagyta jóvá meglepetten Jean-Jacques. – Vajon ismerte a lányt?
– Khm – köhentett sokatmondóan Jean-Luc. – Én úgy tudom, hogy a lány a szeretője volt!
A másik kettő elszörnyedt.
– Ilyen fiatal szerető ennek az öregembernek? – kérdezte döbbenten Jean-Jacques.
Bernard atya épp ekkor fejezte be az áldást. Rosszallóan nézett feléjük.
– Még az is lehet – tűnődött el Jean-Pierre, magához képest szokatlanul éles eszűen –,
hogy ő ölte meg!
– Igaz, igaz – tűnődött el Jean-Jacques. – Talán megmérgezte! Ezért olyan szederjes a
szája!
– Ugyan, ugyan! – ripakodott rájuk egy újabb hirtelen ott termett ismerős: Jean-Martin,
akinek kitűnő rendőrségi összeköttetései voltak, mivel a Quai des Orfèvres 36. szám alatt
lakott. – Nem értetek ti semmit!
A koporsót közben leszögezték. Étienne immár nemcsak szipogott, hanem hangosan
zokogott. Remegő kézzel vetette át a koporsón a kötelet, és engedte le a sáros gödörbe Louis
segítségével. Ráhányták a földet, majd Louis búcsút intett, és eltűnt.
A pap meghintette szentelt vízzel a sírt, majd odalépett a megtört Étienne-hez.
– Az Úr adta…
– Az Úr elvette… Köszönöm, atyám, hogy segített eltemetni a lányomat.
Bernard atya szomorúan nézett rá.
– Bocsásson meg, sietnem kell. Sok a halott, sok a temetés… A ragályos kór kezdi ellepni
a várost.
– De a kislányom legalább nem tömegsírba került – suttogta Étienne.
– Egy derék ember ennyit igazán megérdemel – veregette meg a hátát a pap.
A vén tölgyfa alatt ismét felélénkült a csevegés.
– Látjátok? Erről beszéltem – nézett a másik háromra nagyképűen Jean-Martin.
– Járvány tört ki a városban? – kérdezte csodálkozva Jean-Luc.
– Igen – felelte Jean-Martin. – A lányt is az vitte el.
– Mit tudsz, mit tudsz? – kezdték faggatni a többiek.
Jean-Martin épp belekezdett volna a mondandójába, amikor Bernard atya ismét feléjük
fordult.
– Hangosak ma a varjak, Étienne.
– Kár, kár, kár! – zúgott fel a kórus a tölgyfa ágáról.
A gyászoló apa feléjük fordult, majd dühödten vágta hozzájuk ronggyá ázott kalapját.
– Takarodjatok innen, kárörvendő banda!
A négy varjú sértődötten rebbent fel az ágról. Jean-Martin reptében vidoran fordult oda
hozzájuk:
– Ne búsuljatok, komáim! Irány a börtönudvar, ott ma akasztanak! Az ennél is jobb
mulatság lesz!
