Gruber Attila negyvenöt éves budapesti segédszínész szertartásos rend szerint élt. Minden
nap korán kelt, sós vízzel gargarizált, és megevett két szelet kávéba áztatott szikkadt
kenyeret. Két órát gimnasztikázott, hosszasan fürdött, elszívott két cigarettát, majd
megebédelt a Kádárban a Klauzál téren. Utána beugrott a piacra, hogy bevásároljon, no meg
hogy udvaroljon Piroskának a hentesnél, majd hazasietett Dob utcai garzonjába, és este onnan
sétált át a Hevesi Sándor térre, a színházba.
*
December 16-án, pénteken premierre készült: a darabban állomásfőnököt alakított.
Aznap ebéd után megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajta. A piacról szatyrában a
Piroskától kapott ajándék tepertővel indult volna haza, ám másfelé vitte a lába.
Igazi vonatfüttyöt akart hallani.
Alig telt bele negyedóra, ott téblábolt a Keleti pályaudvar peronján, és a középső
vágányokon álló, dohogó, kormos szívű mozdonyokat bámulta. A távolban felhangzott egy
vonat fütyülése, és Gruber mellkasát melegség járta át. A kattogó sínek, a sóhajtozó
vonatkocsik, a morajló tömeg elringatta. Úgy érezte, végre utazik.
Ábrándozásában későn hallotta meg a takarítókocsiról rábődülő férfi hangját. Nem tudott
előle félreugrani, és a sínekre zuhant. Utolsó emléke a szemben lévő utasellátó becsukódó
üvegajtajának felirata volt. URÁKÉP – ÉFÜB, olvasta, majd elájult.
*
Sokáig lábadozott, és mivel eltört az állkapcsa, beszélni sem tudott.
Csak az évad végén találta meg egy újabb kis beszélő szerep. Egy jóérzésű fiatal rendező
osztotta rá. Grubernek egyetlen sor jutott, épp a darab legvégén. Annyit kellett kiabálnia:
– Még hogy aznapi?!
A szájzárral küzdő Gruber részt vett a próbákon, és egy cetlin megnyugtatta a rendezőt,
hogy a bemutatóig hibátlanul megtanulja a szövegét.
*
Amikor az előadáson rákerült a sor, hangját kieresztve, felháborodottan kiáltott bele a
nézőtér sötétjébe:
– Ipanza gyoh gém?!
A közönség először értetlen csenddel, majd kacagással és vastapssal jutalmazta a
produkciót. A főszereplő és a többi kolléga rosszallóan vette tudomásul, hogy a középkorú,
szürke arcú pasas „ellopta a show-t”, de a rendező a színfalak mögött örömmel veregette meg
Gruber vállát, a másnapi kritikák pedig „posztmodern megoldásról”, „merész koncepcióról”
írtak, Grubert pedig „a feje tetejére állt társadalom hangjaként” emlegették.
*
Gruber csillaga gyorsan emelkedni kezdett.
A néma és egyszavas szerepeket nívósabb mellékszerepek követték. A nézők csodálták
különleges memóriáját, kollégái fordítva is megtanulták a végszavakat, a súgók pedig átírták
a példányaikat. Előadásaira elfogytak a jegyek, a következő évad végén pedig az őt felfedező
fiatal rendező címszerepet ajánlott neki egy kortárs darabban.
*
Ő maga ugyanolyan szerényen, dísztelenül élt, mint eddig, de a sikerrel együtt jártak az
interjúk, a fotók, az autogramok és a neki felkínálkozó lányok. No meg az irigyek.
Gruber napról napra szomorúbban járt be a színházba.
Az egyetlen öröme Piroska boldog kacaja volt, valahányszor a piacon odaköszönt neki:
– Molokócsizek!
*
A következő évadban három főszerep, két vendégjáték, négy talkshow és egy szinkron
várta. Utóbbit szerette: egy morgós, vén kutyának kellett a hangját kölcsönöznie. Ám amikor
az évad végén szóba került, hogy felterjesztik érdemes művésznek, Gruber úgy érezte, nem
bírja tovább.
Kiment a Keletibe. Még a takarítókocsit sem volt hajlandó megvárni: elolvasta a szemben
lévő utasellátó üvegajtaján a BÜFÉ – PÉKÁRU feliratot, majd leugrott a sínekre.
*
Sokáig lábadozott. A szerepeit mások vették át, és lassan elmaradoztak tőle az aláírást
kérő nővérek és az interjút kérő újságírók. Egyedül Piroska járt be hozzá, aki becsempészte
neki az előző napról maradt tepertőt. Gruber hálásan csókolta érte a nő meleg, puha kezét.
*
Az évad végén, amikor visszatért, már csak egy előadásba tudták besuszterolni. Egyetlen
sora volt, épp a darab legvégén. Amikor pedig ő jött, hangját kieresztve, felháborodottan
kiáltott bele a nézőtér sötétjébe:
– Még hogy aznapi?!
