Egy
1875 forró nyarának egyik hétköznapján méhkasként bolydult fel az obiralovkai
vasútállomás: egy fiatalasszony, egy nemes hölgy a tehervonat alá vetette magát. Véres,
összezúzott teste ott hevert letakarva a sínek mellett.
Szeretője, az ifjú Alekszej Kirillovics Vronszkij gróf egyszerre küzdött undorral,
ájulással és sírással. Valaha rajongva imádta őt, de egykor édes szerelmük és évődésük
mostanra mardosó féltékenységgé és marakodássá változott. Vronszkij érezte, hogy
halálával a nő meg akarta leckéztetni. „Sikerült, Anna – gondolta keserűen. – Soha
életemben nem fogom kiheverni, induljak bár bálterembe vagy csatatérre.”
A gróf háta mögött magas, inas férfi állt szerzetescsuhában, felhúzott kámzsával.
Sötét hajjal keretezett vékony arcából kitűnt hatalmas, fekete szeme. Bőre sápadt volt,
szinte átlátszó; alakját csend és szomorúság lengte körül. Mintha ő is a szerencsétlen nőt
gyászolta volna. Némán, a vonat árnyékába húzódva várakozott.
A holttestet körülálló csendőrök egyike egyszer csak hátrafordult, és magához intette.
A csuhás férfi megborzongott, és lassan, hangtalanul lépkedett oda a hanyagul letakart
testhez. Eközben elhaladt Vronszkij mellett; hallotta, hogy a gróf halkan imádkozik.
Amikor odaért, egy bajszos, vörhenyes arcú csendőr megemelte a holttestet fedő fehér
leplet, amelyet időközben belepett a kőszén és a korom, és itt-ott átjárt a vér. A csendőr
ügyelt arra, hogy a testet kizárólag a csuhás férfi láthassa. Így is lesz bőven lesz
munkájuk azzal – és a gondolattól megtörölte a homlokát –, hogy eloszlassák a városban
a pletykákat, megvesztegessék a szemtanúkat, és az élet mielőbb visszatérjen a rendes
kerékvágásba. Kiköpött. Gyűlölte az öngyilkosokat.
A csuhás férfi tekintete megpihent a nő karcsú, összetört testén, kicsavarodott tagjain,
megbánást tükröző arcán.
– Mit gondolsz? – dörrent rá a bajszos csendőr. – Tudsz vele kezdeni valamit?
A csuhás férfi némán bólintott.
– Akkor vigyétek!
Kettő
A sápadt holttest a moszkvai hullaház egyik boncasztalán hevert, immár ruhátlanul. A
csuhás férfi, mielőtt levetkőztette, kiküldte a csendőröket. Bár Anna Arkagyevna
Karenina maga döntött úgy, hogy eldobja az életét, a méltósághoz még holtában is joga
van. Utána pedig még inkább.
A férfi megpróbálta minél jobban elrendezni a kicsavarodott, szétszórt tagokat. A
csendőrök összeszedtek mindent, amit megtaláltak belőle, de a vonatbalesetek áldozatai
sosem kerülnek elő hiánytalanul. A férfi mindenesetre minden tőle telhetőt megtett –
igyekezett visszaadni a test természetes állapotát, még mielőtt beállna a teljes
hullamerevség, mert akkor már az ő tudománya sem segít. Mikor elkészült, szeretettel,
ám szánakozva nézett végig a művén. Leengedte kámzsáját, kezével végigsimított a
rubinpiros vér csíkozta alabástrom arcon, majd lehajolt, és megcsókolta a hűvös
homlokot.
– Ébredj – súgta Anna fülébe.
A nő teste finoman megremegett, ajka kinyílt, szeme felpattant. Arcába visszatért a
szín, tüdejébe a levegő, testébe az élet.
Feltámadt.
Három
A csuhás férfi tudta, hogy ilyenkor mi következik: előbb zavar, értetlenség, majd
kétségbeesés vagy düh, végül pedig sikoltozás és sírás – nem egyszer ütlegelés vagy
önbántalmazás kíséretében.
Anna sem volt kivétel.
A férfi végignézte a tombolást, és közben higgadt maradt. Megtanulta, hogy a
feltámasztott személy gyorsabban megnyugszik, ha ő megőrzi hidegvérét. Elképzelni sem
tudta, miért hiszik az egyszerű emberek, hogy a feltámadás szép vagy angyalokat idéző.
Dehogy. Visszataszító és démoni. A férfi pedig nem Csodatévőnek, hanem közönséges
ördögűzőnek, sőt szélhámosnak érezte magát. Erre nem készítették fel. Keserű íz áradt
szét a szájában.
Miután Anna megnyugodott, szokás szerint belőle is záporozni kezdtek a kérdések.
– Hol vagyok?
– Hogy kerültem ide?
– Ki vagy te?
– Mi történt velem?
– Hogy érted azt, hogy feltámadtam?
– Akkor ez a Mennyország?
A Csodatévő csak erre várt. Sem a kérdésekkel, sem a gyermeki csodálkozással nem
tudott betelni. Pedig tudta, hogy a feladata hamarosan véget ér, és el kell engednie a
feltámasztott nő kezét. Nehéz lesz, nagyon nehéz. De épp ezért minden pillanatát ki kell
élveznie.
Négy
Miután megnyugtatta és felöltöztette a feltámasztott Anna Kareninát, a Csodatévő
kikopogott az ajtón a csendőröknek.
Az ekkor lejátszódó jelenet volt a nap második legélvezetesebb része. Fennakadt,
pisla tekintetetek, sok-sok eltátott, ostoba száj, a megdöbbenés moraja, artikulálatlan
hangok. Micsoda cirkusz! A csuhás férfi úgy érezte, az ő keblét ugyanaz a káröröm tölti
el, ami Luciferét is a Pokolban az újonnan érkező kárhozottak láttán.
Ám irtózatos volt számára a perc, amikor a csendőrük megragadták és elhurcolták a
sorsával még éppen csak megbékélő Annát. Nem kérdezte, hová. Azt sem, mi lesz vele.
Miközben füle csengett a kétségbeesés sikolyaitól, a földre sütötte szemét, és mardosta a
szégyen.
„Egyszer vége lesz” – gondolta.
Öt
A moszkvai Butirka börtön pincéjének egyik cellájában három férfi fogta közre a
véres ruhában didergő Annát. A Csodatévő nem végzett rajta tökéletes munkát: egyik
lábfeje kissé kifelé csavarodott, bal kezéről hiányzott a kisujj, a sebhelyekről nem is
beszélve. Bár azok idővel elhalványulnak majd.
A három férfi közül az egyik orvos, a másik pópa, a harmadik pedig a titkosrendőrség
feje, Alekszandr Lvovics Potapov lovassági tábornok volt. Nem először láttak
feltámasztott embert – no de ez mégiscsak más! Egy finom hölgy, ráadásul egy
tekintélyes csinovnyik felesége.
Potapov atyáskodva paskolgatta Anna ép kezét.
– Nyugodjék meg, kedvesem. Itt biztonságban van. Vigyázunk magára. Fel fog
épülni, rendbe fog jönni. De a régi életét… örökre el kell felejtenie. Ha még emlékszik rá
egyáltalán. Emlékszik rá egyáltalán?
Anna üveges tekintettel meredt a rendőrfőnökre, akinek mondandójából csak
foszlányok jutottak el az agyáig: „gyermekeit soha többé láthatja”, „Vronszkij
megnősül”, „Karenin özvegy”, „Moszkvában, Pétervárott senkivel sem találkozhat…”
Úgy érezte, megőrül. Nem értett semmit. Zavarta az orvos vizslató pillantása, ahogy az is,
hogy időről időre megmérte a pulzusát. Amikor megszólalt a pópa, és a feszületet
elővéve arra kérte Annát: esküdjék meg rá, végre meg tudott szólalni.
– Megesküszöm, ha elhozzák nekem Jézus Krisztust.
A három férfi zavartan nevetgélt. Megbolondult, gondolták, megzápult a feje, hiába
hozta vissza az életbe a Csodatévő. Nem az első eset. Sajnálatos persze, de van rá
megoldás, ott várakozik a szomszédos cellában. Neki is kámzsa van a fején, ámde pallos
van a kezében. Őutána már a Csodatévő sem támaszt fel újra senkit. Próbálták már.
– Nincs semmiféle Jézus Krisztus, kedvesem – mondta türelmesen Potapov.
Anna nem tágított. – De igen. A csuhás férfi, aki a hullaházban… – majd zavartan
elhallgatott.
A férfiak arca felderült. Á, igen, a Csodatévő! A hasonlóság tagadhatatlan, ám hogy is
lenne ő Isten fia! Micsoda istenkáromlás ez! Persze az is igaz, hogy szent ember. Ebben a
börtönben pedig magának Krisztusnak is megjárja. Potapov beleegyezően bólogatott.
– Értem, kedvesem. Esküdjön meg a keresztre, és én megesküszöm Önnek, hogy
elhívatom ide a férfit, akit Ön Jézus Krisztusnak nevezett. Katonai becsületszavamra
mondom.
Anna így remegő hangon, szívére tett kézzel fogadott örök hallgatást arról, ami vele
történt. Amikor végzett, az orvos elővett egy labdacsot, és egy pohár vízzel bevetette
vele. Anna szinte azonnal álomba merült. Potapov gyöngéden ráfektette a priccsre, majd
intett a másik kettőnek, hogy távozzanak.
Hat
A három férfi mögött döngve csapódott be a cella ajtaja, csikorogva fordult a rozsdás
kulcs a zárban. Lépteik egyre távolodtak, hangjuk visszhangot vert a pincében, majd a
lépcsőn felfelé, eltorzítva szavaikat.
– Mit képzel magáról ez az asszonyszemély? – dühöngött a rendőrfőnök. – Isten
akarata ellen cselekedve eldobja magától az életet, mi feltámasztjuk, és azt hiszi,
feltételeket szabhat?! Még mit nem!
– Akkor nem áll szándékában betartani a neki tett ígéretét? – érdeklődött az orvos.
– Ugyan, Alekszej Fjodorovics! Természetesen nem! Az öngyilkosság bűn – nemcsak
a törvény, hanem Isten ellen való, nem igaz, bátyuska? – fordult a rendőrfőnök a
pópához, aki a szakállát simogatva hümmögött, majd bólintott. A rendőrfőnök arca
felderült.
– Látja, Alekszej Fjodorovics? Ez a nő bűnöző. És olyan sorsot is szánunk neki.
– A többiek mellé kerül? – kérdezte óvatosan az orvos.
– Igen. Közéjük való. Majd tanítgathatja őket franciául – röhögött fel Potapov.
– Isten legyen hozzá irgalmas – vetett keresztet a pópa, és vele együtt az orvos is.
– Mi lesz a Csodatévővel? – kérdezett még egyet Alekszej Fjodorovics. Érezte, hogy
a rendőrfőnök kezdi elveszíteni a türelmét.
– Mi lenne, mi lenne… dolgozik tovább nekünk. Hányadik jó cselekedeténél is tart?
– A mai volt az első.
– No szép. Akkor jó ideig nem eresztjük még.
Ennyiben maradtak. A lépcsőn felérve kezet fogtak, és ki-ki ment a maga dolgára.
Hét
Anna eközben kőnehéz testtel feküdt a penészszagú priccsen. Álmot látott: Vronszkijt
és két gyermekét. Velük táncolt egy hatalmas réten. A tisztás szélén, egy fa alól a
Csodatévő figyelte őket, s amikor észrevette, hogy Anna látja őt, kedvesen odaintett neki.
Anna mosolygott álmában.
Sosem látta viszont őket.
Nyolc
Évek teltek el. A népek elfeledkeztek Anna Karenináról, Vronszkijról; a botrány
elcsitult. Termett helyette több tucat újabb mások öröméről, bánatáról, öngyilkosságáról.
A Csodatévő szorgosan végezte munkáját, amely egyre apasztotta erejét. Teste még
inasabb, bőre még áttetszőbb lett; hajába ezüst szálak vegyültek. Potapovot leváltották;
mások kerültek a titkosrendőrség élére, és a Csodatévő nem vesződött azzal, hogy
megjegyezze a nevüket. Az adósságát sem tartotta számon. Sejtette, hogy a rendőrfőnök
sem. Csak tette a dolgát, napról napra fáradtabban, napról napra lelketlenebbül.
Egyre több hibát vétett. Egyre kevesebb embert sikerült feltámasztania.
Egy kora tavaszi napon, amikor a nap erejétől először futott végig rianás a Moszkva
folyó jegén, a Csodatévőnek eszébe jutott Anna. Úgy döntött, megtudakolja, mi lett vele.
Hiba volt.
Potapov utódának, Alekszandr Romanovics Drenteln gyalogsági tábornoknak az
ordításába még a falak is beleremegtek. A Csodatévő néhány perc múlva csengő füllel,
leforrázva állt a rendőrfőnök irodája előtt. Anna sorsáról természetesen nem tudott meg
semmit, arról viszont igen, hogy az azóta eltelt négy év alatt a tartozása alig apadt.
– A felszabadításodig még negyvennyolccal és az utódod betanításával tartozol
nekünk. Viseld jól magad! – fenyegette meg kövér mutatóujjával a rozmárbajszú
Drenteln.
A Csodatévő mégsem érzett csalódottságot. Inkább megkönnyebbült. Hiszen azt is
megtudta, hogy rajta kívül nincs több Csodatévő.
Kilenc
1879 forró nyarának azon a napján minden a szokott mederben folyt az obiralovkai
vasútállomáson. Senkinek sem tűnt fel az inas, magas, sötét hajú alak, aki ezúttal nem
csuhát viselt, hanem úgy volt öltözve, mint akármelyik csinovnyik.
A férfi fellépett a peronra. Körülnézett. Mosolygott. Megnézte az óráját.
Amikor begördült a tehervonat, magában elköszönt mindentől és mindenkitől.
„Anna” – gondolta még utoljára, és széttárt karokkal beledőlt a vonatvonat simogató
menetszelébe.
